Idén ünnepli századik évfordulóját a modern történelem egyik nagy eseménye. 1910. november 20-án Díaz elnök csalással megnyerte a választásokat, ellenfele Francisco I. Madero külföldre menekült és felszólított a nemzeti felkelés megindítására. Ez volt a mexikói forradalom kezdete. Mára megértek a feltételek egy újabb forradalomra, ezúttal a proletariátus vezetésével.
Mexikó történetében mindig egy szűk elit tartotta a kezében a gazdaság oroszlánrészét, míg a lakosság többsége mélyszegénységben élt. Porfirio Díaz tábornok vezetése alatt ez a szakadék tovább nőtt, és áthidalhatatlanná vált a különbség a szegények és a gazdagok között.
Díaz kormányzása elleni tiltakozásként megerősödött a liberális burzsoázia, Madero népszerűvé vált az emberek szemében. De a forradalom igazi motorja alulról jött. A születőben lévő mexikói munkásosztály kezdte megtalálni az igazi erejét. Fontos munkaügyi harcokat vívtak, a cananea-i bányászok sztrájkja megrengette Mexikót. Díaz, érezve, hogy forrósodik a talpa alatt a föld, kénytelen volt választásokat kiírni, ugyanakkor fő ellenfelét Maderót börtönbe vetette.
Madero börtönből való menekülése után folytatta a Díaz elleni harcot. Kijelentette, hogy a választások eredményét meghamisították és nemzeti felkelés megindítására szólított fel. De az látható volt akkor is, hogy a demokráciáért vívott sikeres harc érdekében össze kell kapcsolni a követeléseket a lakosság többségének legsürgetőbb igényeivel - a parasztság küzdelmeivel.
A parasztok földért folytatott harca volt a polgári demokratikus forradalom igazi motorja. Északon Pancho Villa, míg délen Emiliano Zapata klasszikus gerillacsapatai harcoltak a mexikói hadsereg ellen.
A permanens forradalom
Nem lehet megérteni a mexikói forradalmat Trockij permanens forradalomról szóló elmélete nélkül. Ennek lényege, hogy egy elmaradott országban a gyarmati burzsoázia nem képes önállóan végrehajtani a demokratikus forradalmat. Ez azért van, mert nagyon erős a kapcsolat a földesurak és az imperialisták között. A bankok jelzáloggal terhelik a földeket, meghiúsul a tőkebefektetés a mezőgazdaságba, így a földesurak nem tudnak befektetni az iparba, minden mindennel összegabalyodik és így közösen kapcsolódik össze az imperializmus és a helyi uralkodó osztály érdeke, megakadályozva a változásokat.
Bár 1917-ben Oroszország is egy Mexikóhoz hasonló elmaradott ország volt, viszont a polgári forradalom véghezvitele a proletariátus vállára helyeződött. Azonban, miután a proletariátus a parasztsággal együtt megszerezte a hatalmat, nem állt meg a polgári forradalomnál, és kisajátította a nagybirtokokat, egyesítette a nemzetet és kiutasította az országból az imperialisták képviselőit. Ez lett volna egyetlen módja a mexikói forradalomnak is, amelyben hatalmas lehetőségek rejtőztek, és ez képes lett volna megszervezni a teljes társadalmi átalakulást.
A mexikói forradalom gyengesége a paraszti forradalomban keresendő. A parasztság sohasem volt elég erős ahhoz, hogy képes legyen megdönteni a fennálló rendszert, és döntően befolyásolja a történelem menetét. Ez alól a mexikói parasztság sem volt kivétel. A XIV. században a parasztfelkelések Angliában, a XVI. századi parasztháborúk Németországban, mind-mind megmutatták, hogy a parasztság nem képes önálló forradalmi szerepet játszani. Azt is láthatjuk, hogy a feudalizmus, a burzsoázia elleni döntő harcok a városokban, és nem a szétszórt vidéki területeken dőltek el.
A parasztság, természeténél fogva egy olyan osztály, amelynek tagjait nem köti össze egyénenként a termelés, ezért tökéletes eszköz a burzsoázia számára.
Ez egy olyan osztály, amelyet könnyű megtéveszteni és manipulálni. A történelem során a parasztság legtöbbször másodhegedűs szerepet töltött be, amelyet faltörő kosként használt a burzsoázia, hogy megdöntse a feudális ellenségeinek az uralmát és ő maga kerüljön hatalomra.
Mexikóban a paraszti felkelés is futótűzként terjedt. Zapata parasztseregei hatalmas bátorságot és elszántságot mutattak a régi elnyomók elleni harcban. De végül a burzsoázia és politikai képviselői sajátították ki a forradalmat.
Díaz kénytelen volt elismerni a vereségét és 1911 májusában lemondott. Ezután Franciaországba menekült és Maderót, a mexikói Kerenszkijt választották elnökké. De az új, polgári kormány nem felelt meg a parasztság elvárásainak. A mexikói forradalom igazi hőse, Emiliano Zapata tovább folytatta a parasztháborút. Madero javaslatai a parasztsághoz, hogy várjanak türelemmel a földreformra, süket fülekre talált. A parasztok már túl régóta, túl sok üres ígéretet hallottak, olyan hatalmon lévő emberektől, akik úgy tettek, mintha az ő érdekeiket képviselték volna.
A forradalmi háború
1911 novemberében Madero ugyan átvette a hatalmat, de hamarosan letartóztatták és a hadsereg reakciós tisztjei kivégezték. Ez egy újabb parasztfelkelést váltott ki, amely végleg eltaposta a porfirióista hadsereg maradékát is.
Zapata átvette a hatalmat Morelos államban, ahogy végre is hajtotta a forradalmi agrárprogramot. Elűzte a földesurakat és szétosztotta a földjeiket a parasztok között.
Zapata gerillataktikát alkalmazott, de Villa északi csapatai is több volt, mint egy hadsereg. Mind Zapata, mind Villa seregei igen jól szervezettek voltak, és legyőzték a túlerőben lévő kormányhadsereget, mert forradalmi hadseregek voltak, forradalmi háborút vívtak a kizsákmányolók ellen. Ez egy olyan pontja a mexikói forradalomnak, amelyet még ma is elhomályosít a hivatalos történetírás.
A leginkább meghatározó szerepet a forradalomban az elnyomottak és a szegények, a parasztok, valamint a vidéki munkások játszották. Mivel ők voltak a legszegényebbek, korlátozott formális oktatásban is részesültek. Saját maguktól csatlakoztak a forradalomhoz és nem volt különbség férfiak és nők között, mindenki úgy harcolt, mint egy tigris. A rosszul felfegyverzett és nem hivatásos katonákból álló forradalmi csapatok egyik vereséget a másik után okozták a géppuskákkal, tüzérséggel, és hivatásos tisztekkel rendelkező kormányerőknek.
Láthatjuk, hogy hogyan ismételte magát a történelem a forradalmak történetében. Hogyan volt lehetséges, hogy mezítlábas önkéntesek vereséget mértek a középkorban királypárti seregeknek? Hogyan volt lehetséges, hogy a képzeletlen észak-amerikai milíciák fel tudták tartóztatni György király zsoldosait? Hogy volt lehetséges, hogy a bolsevik Vörös Hadsereg vereséget tudott mérni 1917 és 1920 között huszonegy ország intervenciós csapataira?
Azért, mert minden esetben egy forradalmi hadsereg győzött, mert égett bennük a vágy, hogy mindent feláldozzanak - akár az életüket is - a forradalomért. Ezzel szemben, a látszólag félelmetes seregek a régi rendszer zsoldos vagy besorozott csapatai voltak, akik kénytelenek voltak olyanért harcolni, amiben nem hittek.
A mezőgazdasági forradalom lehetett volna az alapja a teljes társadalmi változásnak Mexikóban, ahogy ez történt az 1917-es bolsevik forradalomnál is. De volt egy hatalmas különbség Oroszországgal szemben: hiányzott a bolsevik párt, az a párt, amely Lenin és Trockij vezetésével megszervezte az orosz munkások és parasztok győzelmét a hatalomhoz vezető úton 1917 novemberében. Szemben Oroszországgal, a mexikói parasztok nem találtak egy forradalmi vezetőt a városokban, ott nem szervezte meg a proletariátust egy leninista párt. Így minden hősiesség és áldozat a parasztság részéről csak ugródeszkaként szolgált a mexikói burzsoáziának, hogy magát emelje hatalomra. De amikor sikerült a burzsoáziának beköltöznie az elnöki palotába, már előkészítette, hogyan is árulja el egykori paraszti szövetségesét.
A mexikói burzsoázia legfelsőbb rétege riasztónak tartotta, hogy a forradalmi mozgalom már-már teljesen átvette a tömegek irányítását. Féltek - helyesen - hogy földkérdés forradalmi megoldása lesz a kiindulópontja a magántulajdon elleni teljes támadásnak. Ezért úgy határoztak, hogy egyszer és mindenkorra véget vetnek ennek a mozgalomnak. Az első dolguk volt, hogy megszabaduljanak a parasztok legbátrabb forradalmi vezetőjétől. 1919-ben Jesús Guajardo, Pablo González tábornok utasítására meggyilkolta Zapatát. A parasztvezér elpusztítása egyértelmű jelzés volt, hogy a Carranza rendszer teljesen ellenforradalmivá vált.
Bonapartizmus
Mi történt Zapata meggyilkolása után? Zapata megölése megfosztotta a paraszti mozgalmat attól a lehetőségtől, hogy összefüggő, központi erővé váljon. Zapatának nem volt pártja, az ő eltávolításával az uralkodó osztály sikeresen elérte azt, hogy lassan-lassan felszámolja a forradalmi mozgalmat vidéken.
A forradalmi mozgalmak különböző frakciókra szakadtak. A parasztság sorsa - valamit az egész mexikói forradalom sorsa - különböző pártharcok kezébe került.
Zapata halála után a paraszti mozgalom, mint a forradalom motorja döntő vereséget szenvedett, nyertek a polgári erők, Obregon és Carranza vezetésével. Ezt követően az egész ország káoszba süllyedt. Pancho Villa erői északon tovább harcoltak, különböző csoportok küzdöttek az állam feletti ellenőrzésért. Elszigetelt gerillaegységek jártak szerte az országban, tombolt az erőszak, felgyújtottak számos nagy haciendát. Időnként nehéz volt különbséget tenni a valódi forradalmi gerillák és a puszta banditizmus között.
Az állam és a társadalom azonban nem létezhet állandó bizonytalanságban. A polgárság vágyott a "rendre". A tömegek kimerültek voltak, vezetőiknek nem volt semmilyen perspektívájuk. Az instabil viszonyokat végül a polgári politikus, Venustiano Carranza rendezte. Ő volt az, aki 1917-ben átvette az elnökséget és új alkotmányt fogadott el.
Az 1917-es alkotmány, amely formálisan még ma is érvényben van, jelentette a polgári demokratikus forradalom győzelmét Mexikóban. Ennek középpontjában a földreform volt, amely termelőszövetkezeteknek adta a földbirtokosok földjének egy részét.
Az intézkedés, a mexikói polgárságot a győzelemhez és a paraszti forradalmi seregek hatástalanításához vezette. A parasztok ezt győzelemnek hitték, de a burzsoázia volt az igazi nyertes. De persze vigyázni kellett arra, hogy a tömegek, a parasztság és bizonyos mértékig a munkásosztály forradalmi ösztöne nehogy feltámadjon.
Ahogy a francia forradalomban Bonaparte Napóleonnal ért véget a jogállam, úgy a mexikói forradalom a burzsoá rezsim bonapartista győzelmével ért véget. A burzsoáziának sikerült az ellenforradalom zászlaja alatt győznie és intézményesülnie. A PRI, vagy az úgynevezett Intézményes Forradalmi Párt egy bonapartista párt volt, amelyen keresztül álruhában a burzsoázia lefoglalta a népszerű forradalmi eszményeket, és arra törekedett, hogy a különböző osztályok között ügyesen, bizonyos szabályok szerint fenntartson valamiféle egyensúlyt.
Kevés precedenst lehet találni a történelemben, ahogy a burzsoázia ilyen ügyesen, már-már művészi módon kidolgozott megtévesztés és demagógia látszatával tudott kormányozni. Miután Carranza és a többi vezető is folytatta a reformokat, például az oktatás és a földosztás területén, ügyesen sikerült manővereznie a különböző osztályok között és sikerült elérnie bizonyos fokú stabilitást, amely kivételes volt Latin-Amerikában és több generáció számára biztosított volt.
Miközben a mexikói forradalom fattyúgyermeke, a PRI a nemzeti burzsoázia osztályérdekeit képviselte, mindig volt egy baloldali része, amely a munkások és a parasztok érdekeit nézte, valamilyen szinten szemben áll az imperializmussal. Ezek közül a legradikálisabb baloldali vezető Cardenas tábornok volt, az az ember, aki meghívta Lev Trockijt is, hogy telepedjen le Mexikóban, miközben az összes többi "demokratikus" ország bezárta kapuit előtte. Cardenas kétségtelenül valódi forradalmi demokrata volt, aki 1938-ban például államosította a mexikói olajipart.
Cardenas sokáig ment az államosítási politikájával, támaszkodva az imperializmus ellenes tömegek sztrájkjaira. Ugyan soha nem szűnt meg polgári forradalmár lenni, de nagy bátorságot mutatott az imperializmus elleni harcban, ahogy ezt Trockij is a legmelegebb csodálattal kifejtette. Lazaro Cardenas öröksége évtizedekig tartó szilárd támogatási alapot biztosított a PRI-nek. Ez volt a titka a mexikói kapitalizmus viszonylagos stabilitásának, egészen a közelmúltig. Hét évtizedig tartó PRI uralom a ravaszság, a korrupció és a gondosan megszervezett erőszak sajátos kombinációja volt. De most mindennek vége. Egy új és viharos időszak nyílt meg Mexikó történelmében.
Az örökség védelme
Az 1910 és 1920 közötti forradalom nagy előrelépés volt Mexikóban.
Részben megoldotta az agrárkérdést - bár nem teljesen. Lerombolta ugyan a régi korrupt oligarchia uralmát, de azóta is szörnyű a közigazgatás Mexikóban. Lefektette a kapitalizmus és az iparosítás alapjait, aminek hatására létrejött a hatalmas mexikói proletariátus. Azonban a forradalom hiányos, befejezetlen és elrontott maradt.
Ennek oka az volt, hogy nem volt egy erős forradalmi osztály a városi központokban, amely képes lett volna egységes vezetést biztosítani közte és a hősies forradalmi parasztság között. Akkoriban, a születőben lévő mexikói proletariátus még gyerekcipőben járt. Éretlenségét és fejletlenségét tükrözte az anarchisták erős befolyása, akik időről időre megjelentek a forradalmi-demokratikus mozgalomban.
Ma, száz évvel később azonban teljesen más a helyzet. A lakosság többsége már a városokban él. A proletariátus fajsúlya már ezerszer nagyobb. Ma a félproletár tömegek, a városi és vidéki szegények és a munkásosztály adja a társadalom döntő többségét. Ma az egyetlen osztály, amely igazán Zapata és a mexikói forradalom hagyományai örököse, az a proletariátus, amely potenciálisan jogosult a társadalmat irányítani. De ahhoz, hogy ez a hatalmas potenciál valósággá váljon bizonyos dolgok szükségesek.
Minden modern társadalomban a hatalom a munkásosztály kezében van, ez nyilvánvaló. Ez szükséges terméke a modern iparnak és a termelési viszonyoknak, amelyeket a kapitalizmus hozott létre. A modern társadalomban nem fordul meg egy kerék sem, nem ég egy villanykörte sem, nem csördül meg a telefon a munkásosztály “engedélye” nélkül. Ez egy hatalmas erő, de a munkások még nem veszik észre, hogy rendelkeznek e hatalmas erővel.
Vonjunk egy párhuzamot a természettel. A gőz is egy óriási hatalom. Ez volt az alapja az ipari forradalomnak. De a gőz magában nem hatalom, potenciális erejét akkor láthatjuk meg, ha tudjuk hasznosítani, egy pontra koncentrálódik, a dugattyúra. Ennek hiányában a gőz csupán szétoszlik a levegőbe. A dugattyú politikai megfelelője a forradalmi párt, a forradalmi vezetés.
Ez komolyan megjelenik a közelmúlt mexikói történelmében. A munkásosztály, mint hatalmas erő látható volt a 2006-os tömegmozgalomban is. Ekkor a Washington által lefizetett mexikói uralkodó osztály komolyan megijedt a baloldali Demokratikus Forradalom Párt, a PRD jelöltjének, Lopez Obrador győzelmétől. Ezért ők egyszerűen elcsalták a választások eredményeit. (Ezen a parlamenti választáson mindössze 0,58 százalékkal maradt el Obrador Felipe Calderónnal, a Nemzeti Akció Pártja (PAN) jelöltjével szemben. Miután az ilyenkor "szokásos" újraszámlálás során a szavazatok csupán alig több mint 9%-át ellenőrizték újra, a PRD választási csalásnak minősítette az eseményeket. A mindeközben a párt által szervezett tömegdemonstrációk és útlezárások alkalmával a város főterén Obrador követői a politikust "legitim elnöknek" kiáltották ki, megkérdőjelezve a Szövetségi Választási Bíróság döntését, mely Calderónt hirdette ki győztesnek - a szerk.)
Ez mindenki tudja, nincs semmi új ebben. Nem nehéz dolog egy választást manipulálni, főleg nem Mexikóban. De ez azonban más volt. Mexikóiak millió mentek ki az utcára, hogy tiltakozzanak a választási csalás ellen. Letáboroztak a főváros főterén, és a hatóságok minden kísérlete ellenére sem voltak hajlandóak elmozdulni. Ez a csodálatos megmozdulás mutatja nekünk, hogy van lehetőség egy forradalmi mozgalom kialakulására.
Minden esély megvolt arra, hogy a hatalom a munkások és a parasztok kezébe kerüljön. Az általános sztrájk, a demokratikusan megválasztott cselekvési bizottságok, stb. De ez nem történt meg, a tömegek lelkesedése fokozatosan elpárolgott, mint a gőz a levegőben és ez a lehetőség is elveszett.
Ez azonban még nem a történet vége. A Calderón-kormány már nem képes arra, hogy azt tegye, amit a múltban a burzsoázia. A kapitalizmus válsága azt jelenti, hogy nincs már mozgástere.
Ezért kénytelen a mexikói nép életszínvonalát és eddig kiharcolt jogait csorbítani. Ezt látjuk, amint a kormány brutális támadást intézett a villanyszerelők szakszervezete ellen is. De a mexikói munkások már nem ölbe tett kézzel várják, míg a bankárok és a tőkések minden elpusztítanak, amit elértek a múltban.
Az új mexikói forradalom, a szocialista forradalom már készülőben van. Ez olyan hatást fog kiváltani, ami ezerszer nagyobb lesz, mint az első mexikói forradalom. Lökéshullámokat küld majd végig Közép- és Dél-Amerikába, a forradalmak mindenhol még nagyobb erőre kapnak. És ami a legfontosabb, a mexikói proletárforradalom nem fog megállni a Rio Grande-nél (USA és Mexikó határfolyója - a szerk.)
Réges-régen, Porfirio Díaz mondta a híres mondatot: "Szegény Mexikó, túl távol van az Istentől, és túl közel az Egyesült Államokhoz". De az élet könyörtelen dialektikája most komoly fordulatot hozhat ezen a téren. Az észak-amerikai imperializmus, amely oly hosszú ideig kihasználta és elnyomta Mexikót és a többi latin-amerikai országot, kénytelen végignézni, ahogyan forradalmi hullám söpör végig a kontinensen.
A világ legerősebb államának minden igyekezete, hogy ezt megakadályozza, hogy gátat emeljen az emberek és a forradalmi eszmék közé, amelyek beáramlásának megállítása azonban lehetetlennek tűnik.
A globális kapitalizmus válsága keményen sújtja az Egyesült Államokat is. Emberek milliói számára az amerikai álom amerikai rémálommá változott. Washington folyamatos összeesküvést folytat Hugo Chávez elnök kormánya ellen, mivel megértette, hogy a venezuelai forradalom egy hivatkozási pont egész Latin-Amerika forradalmi mozgalmai számára. Ezért is akadályozták meg Lopez Obrador 2006-os győzelmét, mivel attól féltek, hogy egy másik Chávezt fognak találni a küszöbükön.
Az amerikai imperializmus félelmei megalapozottak. Az USA-ban a spanyol ajkú lakosság számarányában megelőzte az afroamerikaiakat, így ma a spanyolok a legnagyobb etnikai kisebbség. Ők túlnyomórészt a társadalom leginkább rosszul fizetett részét teszik ki. A migráns munkavállalók legutóbbi sikeres mozgósítása az Egyesült Államokban megmutatta, hogy jelentős forradalmi potenciál van bennük. A mexikói forradalom lesz az a szikra, amelyik meggyújtja a lőporos hordót. Az a kérdés, hogy milyen gyorsan át fog terjedni a forradalmi mozgalom az észak-amerikai társadalomra, amely végül alapvető társadalmi és politikai változásokat fog eredményezni a legtöbb tőkés országban a földön.
A mexikói forradalom valójában csak az első fázis volt. Ez a dicsőséges forradalom megmutatta az utat előre. Teljesen megrázta a mexikói társadalmat, kihúzta a levertségből és előkészítette a kulturális forradalmat.
Ennek eredményeit láthatjuk az egész világon méltán ünnepelt mexikói irodalomban, művészetekben, a zenében, de ugyanúgy a mexikói antropológia, az építészet és a tudomány eredményeiben is.
Ha a polgári forradalom Mexikóban ilyen mély hatással volt a társadalomra, aligha nehéz elképzelni, hogy milyen hatással fog bírni a következő szocialista forradalom. A szocialista forradalom fel fogja ébreszteni a mexikói nép hatalmas termelési potenciáját. Ez képes lesz mozgósítani a föld nagy részének termelési és kulturális képességét, amely olyan mértékű kulturális, művészeti és tudományos forradalmat fog elindítani, amit eddig a világ még sose látott.
Számunkra a mexikói forradalom nem egy távoli emlék a múltból. Ez egy pillantás a jövőre is, amely a jövő, amely a remény, amely inspiráció Mexikó és az egész világ számára.
Írta Alan Woods, a Nemzetközi Marxista Tendencia vezetője
Translation: Latin-Amerika Társaság (Hungary)